Ma gyerekként keltem ki az ágyból. Jó érzéssel töltött el, hogy az eső hangosan veri az ablakom és a tömött felhők még így is teljes sötétséget vonnak a golyóbis fölé, mert igen, szeretem, jó érzés hideg-fehér-nehéz-szagtalan reggelben ébredni. Az eső elállt. A sűrű cseppek - mint a higany - megállnak egy pillanatra a ferde ablaküvegen, 
majd egyszerűen megunva magukat gördülnek a semmiségbe szempillantás alatt.
Ilyenkor jó itthon lenni. Az otthon.. olyan, mint egy kis világmindenség. Annyira más, mint kint. Itt bent, a meleg, a forró tea gőze, amely begyűrűzik az orrba akarva, akaratlanul.. a kályha mellé pakolt régi padlólécek, mert ugyan van fűtés, de ha lehet, miért ne lehetne élő tűz mellett tölteni majd az estét.. de még reggel van, a fa is csak várakozik. Nincsen ma semmi különleges a napban.
De akkor miért érzem annak? Talán az olyan dolgok teszik, mint a közös jókedv, a bajok közös elviselése és az a különös, alig-alig érezhető illat a hűtőben, mint a pogácsa nyers tésztája várva, hogy hozzáérjenek, amely sejteti célját, kedvesen és békésen várja, hogy örömet okozzon, mert tudja, nem feledkeztek el róla, sőt. A maga szerénységében tudja, ő van a középpontban, ő az aki összekapcsol ma mindenkit. Különleges nap van mégis.
Lényegtelen mondatok szájból szájba, hétköznapi cselekedetek és néha egy-egy nagy, közhelyes mondat. A jelentésük azonban sokkal több. Vajon amikor az utcán beszélgetnek emberek, annak is van mélyebb jelentése? Vagy kell ehhez egy olyan speciális hely, mint az otthon? Azzal, hogy hazaérünk, már egy másik világban vagyunk? És otthon, az ismerős körben kezdünk pont úgy beszélni, aminek mélyebb az értelme?
De hisz nem az az otthonunk, ami az ősztine és leplezetlen? Ahol magunk lehetünk? Hogy lehet, hogy az utcán elszórva egy-két mondaton nem is gondolkodunk, otthon pedig minden mondatnak, még a legjelentéktelenebbnek is van belső világa, és mindegyik mögött meghúzódik valami más... Mindenesetre jó. Szeretem.
Jó itthon lenni és nem menni ki. Bezárkózni kissé. Nézni, ahogy a tulipán hagyma meghasad és hajtása kikúszik a fekete földből... ahogy a kutya két karika kolbászért még magát is letagadván jól viselkedve, csillogó tekintettel bókolva ül le mellém, várja, hogy elnyerje jutalmát. Elképzelni, milyen színesceruzával fogom leírni unalmas szavaim, hogy érdekesebbé, gyerekebbé, boldogabbá tegyem azokat. Elgondolkodni, miért lehetek boldog egy borús reggel, mialatt juhtúros csemegekukoricát eszem és bámulok magamból kifelé az ablakon, elképzelve, vajon egy házzal arébb is egy hasonlóan szép kis világ van legbelül?
majd egyszerűen megunva magukat gördülnek a semmiségbe szempillantás alatt. Ilyenkor jó itthon lenni. Az otthon.. olyan, mint egy kis világmindenség. Annyira más, mint kint. Itt bent, a meleg, a forró tea gőze, amely begyűrűzik az orrba akarva, akaratlanul.. a kályha mellé pakolt régi padlólécek, mert ugyan van fűtés, de ha lehet, miért ne lehetne élő tűz mellett tölteni majd az estét.. de még reggel van, a fa is csak várakozik. Nincsen ma semmi különleges a napban.
De akkor miért érzem annak? Talán az olyan dolgok teszik, mint a közös jókedv, a bajok közös elviselése és az a különös, alig-alig érezhető illat a hűtőben, mint a pogácsa nyers tésztája várva, hogy hozzáérjenek, amely sejteti célját, kedvesen és békésen várja, hogy örömet okozzon, mert tudja, nem feledkeztek el róla, sőt. A maga szerénységében tudja, ő van a középpontban, ő az aki összekapcsol ma mindenkit. Különleges nap van mégis.
Lényegtelen mondatok szájból szájba, hétköznapi cselekedetek és néha egy-egy nagy, közhelyes mondat. A jelentésük azonban sokkal több. Vajon amikor az utcán beszélgetnek emberek, annak is van mélyebb jelentése? Vagy kell ehhez egy olyan speciális hely, mint az otthon? Azzal, hogy hazaérünk, már egy másik világban vagyunk? És otthon, az ismerős körben kezdünk pont úgy beszélni, aminek mélyebb az értelme?
De hisz nem az az otthonunk, ami az ősztine és leplezetlen? Ahol magunk lehetünk? Hogy lehet, hogy az utcán elszórva egy-két mondaton nem is gondolkodunk, otthon pedig minden mondatnak, még a legjelentéktelenebbnek is van belső világa, és mindegyik mögött meghúzódik valami más... Mindenesetre jó. Szeretem.Jó itthon lenni és nem menni ki. Bezárkózni kissé. Nézni, ahogy a tulipán hagyma meghasad és hajtása kikúszik a fekete földből... ahogy a kutya két karika kolbászért még magát is letagadván jól viselkedve, csillogó tekintettel bókolva ül le mellém, várja, hogy elnyerje jutalmát. Elképzelni, milyen színesceruzával fogom leírni unalmas szavaim, hogy érdekesebbé, gyerekebbé, boldogabbá tegyem azokat. Elgondolkodni, miért lehetek boldog egy borús reggel, mialatt juhtúros csemegekukoricát eszem és bámulok magamból kifelé az ablakon, elképzelve, vajon egy házzal arébb is egy hasonlóan szép kis világ van legbelül?
Utolsó kommentek